Poncius Pilátus

                                                                                   Feleségének levele

                      Klaudia Prokulának

 

Melyet intézett egy barátnőjének Fulvia --- Roméliának.  

E levélnek eredeti másolata egy Itáliai ókori könyvtárban található.   Innen lett elküldve Kosztantinápolyba 1643-év körül. Íme így hangzik a tartalma:

 

Klaudia  Prokula; üdvözlet néked  Fulvia;

 

Kéred, és egyben kéred tőlem, hogy írjam meg neked amaz eseteket melyek, ami elvállásunk napja óta történtek. Ezekből már látom, hogy egyes hírek elérkeztek hozzád, látom, hogy eme burkolt titkok téged nagyon nyuktalanitanak és óhajtod tudni az én jelen állapotomat. Most figyelembe véve kedves felhívásodat, kérdésedet, igyekezni fogok, megemlékezni, emlékezetem láncszemeiről melyek, el vannak záródva életem napjaiban, és hasonló körülményt találsz melyek csodálatára, szorítják elmédet akkor jusson eszedbe, hogy a "Mindeneket Teremtő" nagy ereje kikutathatatlanok és igen beburkoltak a gyenge és halandó elménk előtt. Mi teljesen képtelenek vagyunk valamint megváltoztatni a halandó élete és sorsa felől. Most nem fogom említeni épen ellőről életemnek leforgását amióta elváltunk, mert azok a napok olyan hamar teltek egymás után, Normáronba ama felségesnek oltalma alatt. Te tudod, hogy én éltemnek 16-dik tavaszán házasságra léptem a Római Ponciussal, aki unokája egy híres római uralkodónak. Amikor megkötöttük a törvénes házasságot a mi templomunkban azonnal el kellet mennem Ponciussal. Ama tartományban Ahová ki lett nevezve, mint uralkodó. Nem nagy örömmel indultam el férjemmel de nem is voltam el csűgedve. Nagyon sokat szomorkodtam utánatok és a szülei csendes lakhelye után. Férjem sokkal időseb, mint én, évei szerint lehetne apám. De azért házasságunk első évei gyorsan teltek tova. Azután az ég ura meg ajándékozott egy fiúgyermekkel melyet jobban szerettem a szemem világánál, örömeimet és bánataimat vele osztottam meg. A fiú őt éves volt mikor férjem Poncius a király kegyelméből Júdea helytartójává lett kinevezve. Azonnal el is indultunk zsoldos embereinkkel együtt egy nehéz hosszú leírhatatlan útra. Idővel azután meg kezdtem szokni és ismerkedni az eddig idegen tartománnyal, amely egy bőséges és gazdag tartomány, melyet férjemnek kellet uralni, Róma nevében, mely a világ birodalma. Jeruzsálemben nagy tisztelettel voltúnk körülvéve de én mégis oly elszigetelten és egyedüliségbe kellet élnem, mivel a Zsidók nagy gőgösen megvetettek minket, mint idegeneket és pogányokat, miképpen ők neveztek minket. Ők úgy vélték, hogy mi megfertőztük jelenlétünkkel az ők szent földjüket, melyet az ők Istenük ígért őseiknek. A legtöbb időmet gyermekemmel töltöttem a gyönyörű olajfa erdőben hol a Pálmafa gyönyörűen kiterjeszti leveleit szebben, mint a Dolozsa. Itt olvasgattam és varrogattam, férjemnek kevés ideje volt melyet velem tudott tölteni. Ő legtöbbet szomorú és sötét ábrázatú akármilyen erősnek is látszik, az ő keze mégis nagyon gyenge ezzel a nyakas néppel szemben, mely oly régóta önálló és független volt és mindig felkelő indulatúak kik jelenleg több viharos szektorra vannak válva. De mégis egy irányelven egyesülnek dühös gyűlölettel a rómaiak ellen. Az egész Jeruzsálemben csak egyetlen magasabb rendű család mutat barátságot irántam ez a Jairus családja ki kapitánya egy zsinagógának. Ennek felesége látogatásában nagy örömöt találtam. Ez a Salomé jósága és alázatossága egy jó példát szolgáltatott mikor ismerkedésbe jöttem vele és kedves kislányával Szemidával ki tizenkét éves nagyon szép és kedves. Gyakran elbeszélgettek az őseik Istenéről, szent könyveikből többször olvastak egész részeket. De mindenek felett mit mondjak neked, oh Fulvia: soha el nem felejtem azokat a szép énekeket, dicséretek melyeket Salamon szerzett nekik a Jákob Istenének dicséretére. Az az egyedüli Isten, aki öröké való, mely kikutathatatlan előttünk, ami Isteneinkhez képest, ami szokásaink közmondásaink áltat melyeket mi tisztelünk, ami oltárainknál Istennek neveznénk őket. Hanem az egyedüli hatalmas, örökkévaló és irgalmas, melyben egyesül minden jóság tisztaság és dicsőség. Kinek a dicsőségére való ének melyet Szemida énekel hárfazengésként, zengi a szent himnuszt az Izrael jóságos nagy Királynak, amelyet én is a magam rendjén kezdtem énekelni hangszeremen, melyen oly sokszor használgattam abban a tájban egyedül létemben fiacskám alvó ágyánál. Sokszor akaratom ellenére is térdeimre esém és segítségül hívtam annak az Istennek nevét, hogy adjon ismeretet, alázatosságot és így az ő erős és hatalmas kezét hívtam segítségül az én nehéz sorsom felől panaszkodva neki, mint egy uralkodó szolgálója, óh láss csodát én mindig szívbeli megnugvással és megerősödve, egyenesedtem fel térdeimről. Egy valamennyi idő múlva Szemida a Jairus leánya beteg lett, egy reggel jön a hír, hogy Szemida meghalt az édesanyja ölében anélkül, hogy sokat szenvedett volna. Én, azonnal ahogy hallám a hírt nagy meglepődve sietek felkölteni a kis fiamat, és sietve szaladok hozzájuk, hogy sírnék én is a síró asszonyokkal, és anyjával Solméval. Mikor ama szűk utcába értem hol a halottas ház vala az én szolgáim alig tudtak nekem utat törni a nagy tömeg között mivel az énekes és síró asszonyok és számos nép annyira egybe tódult, hogy szinte lehetetlen megközelíteni a házat. Miután nagy nehézséggel a házhoz értem volna nagy hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a tóduló tömeg félre húzódik utat engedvén egy kis csoport embernek kik, igyekeztek a ház felé. A legelső személyben felismertem a Szemida apját Jariust, de ahelyett, hogy szomorú lett volna, az ő ábrázatán egy olyan reményteljes megnyugvást láttam, mely engem szinte zavarba ejtett, mivel én őt szomorúnak vártam látni. Utána láttam három férfit jönni kissé szegényes, durva ruházatot viselve, amelyből azt lehet köveztetni, hogy valami egyszerű írástudatlan emberek. De nyomban utánunk jőve egy másik férfi ki teljes éret korúnak nézet ki, de fiatal úgy harminc év körüli. De mikor felemelkedtem, hogy jobban megfigyeljem amaz alázatos és bájos arcát, én nem tudtam hosszasan rá tekinteni, szóval hirtelen elkellet vonjam tekintetemet róla arcának fényessége miatt, melyet úgy láttam fényleni, mint akárcsak a nap fényességét. Haja gyönyörűen leereszkedik vállára a Názáretiek szokása szerint. Ki nem tudom fejezni neked érzésemet, melyet éreztem mikor reá tekintettem. Arca minden vonása tiszteletet és teljes hatalmat sugárzott, mely tekintete tiszteletre kényszeríttette a reá tekintőket. Ő a halottas ház felé sietett és mikor nyillot az ajtó, hogy bemenne én is utána, siettem. Akkor láttam Szemidát holtan feküdni és mellette az anyja Salomém nagy bánatosan ki a bánat miatt szinte öntudatlanul állott. Úgy véltem, hogy nem is látott, sem engem, sem a vendégeket, akik akkor érkeztek. De a Szemida apja azonnal térdre essék, azelőtt akit én nem ismertem és nagy fennhangon mondá: óh, én uram, az én leányom halott, de te, ha akarod, feltámad. Mikor én e szavakat hallám nagyon reszkettem félelmemben, a miatt, akit én nem ismertem. Ő azonnal kiküldé a többséget és nagy fennhangon kiáltá: Leányzó kelj fel !!!.  A leány azonnal felüle ágyán, mintha kéz által lett volna segítve. Szemeit azonnal kinyitá és az élet jelei kezdtek látszani rajta, kinyújtá kezét lassan és az anyjára tekintve monda: Anyám!!  A kiáltásra kinyújtá  reszkető kezeit az anyja és nagy boldogan összeölelkeztek élő leányával. Jairus ismét térdre hullva csókolgatta Jézus ruháinak széllét annak, akit ő urának nevez vala, és mondá néki, Uram mit kell, tegyek ez után, hogy az örökéletet elnyerjem? Szeresd az Istent és felebarátodat, volt a válasz. E szavak után eltávozzék szinte láthatatlanul. Ezekben a pillanatokban én is térdeimen találám magam anélkül, hogy megfigyeltem volna és miután egy mámorból, felserkennék, felkelek és felállék, haza siettem azonnal otthagyám azt a boldog kis családot ki teljes örömmel hálálkodva, vigad mely örömet semmi toll le nem, írhat.

Este vacsora közben elbeszéltem férjemnek, mindent, amit csak hallottam és láttam, erre ő lehajtá a fejét így felelt: te láttad a Názáreti Jézust, aki farizeusoknak és a saducceusoknak a gyűlölet és a megvetés tárgya, és ugyanúgy a Heródes pártiaknak is meg a felfuvalkodott lévitáknak, akik a templomban szolgálnak. A gyűlölet a Názáreti ellen nő, napról napra és egyetlen gondolat célúk, hogy életét vegyék. De a Názáretinek szavai egy igen bölcs és értelmes szavai, és csodái az igazi Isten csodái. De miért gyűlölik őt annyira? - kérdeztem én! Azért mert ő szemükre hányta szokásaikat azt mondván nékik, képmutató farizeusok kik az edény külsejét megmossátok de belül tele minden undoksággal, meszelt síroknak mérges kígyó fajzatjainak mondá őket. Ti nehéz terheket tesztek atyátok fiaira, de ti a kis ujjaitokkal sem illetitek. Ti farizeusok megdézsmáljátok, a mentát, a kaprot és a köményt, de elhagyjátok, ami nehezebb a törvénybe az ítéletet, az irgalmasságot és a hívséget. Mindezeket én hallottam magam, amikor monda nékik. E szavak értelme nagyon mélyek és igazak; szavaival nagyon megbántotta e gőgös és felfuvalkodott embereket úgy, hogy minden napon súlyosbodik helyzete és sötétedik az atmoszféra a Názáreti felett, úgy hogy a jövője bizonytalan.

De te meg fogod védeni ugye?! -közben kiálték én felháborodottam. Az én erőm kevés ezzel a háborgó és felkelő néppel szemben, mely oly nagy gyűlölettel van iránta. Máskülönben sokat szenvednék lelkileg, ha ez ártatlan és bölcsnek vérét ki kéne ontanom. E szavak után Poncius, gondoktól terhelve hirtelen felkelt és más szobába sietett; engem ott hagyott leírhatatlan gondok között! Közeledett a húsvét ünnepe, e jeles ünnepeket nagynak tartották a zsidók. Ilyenkor Júdea egész tartományából özönlöttek a zsidók; a Názáretinek a jövője bizonytalan és máris nagy összeesküvést szőttek ellene, és lehet, hogy még ma csütörtökön este el lesz fogva és átadva a főpapoknak. A hírek hallására összerázkódtam és mondám férjemnek: De te meg fogod védeni ugye? Vajon megfogom - e tudni, tenni ezt? Mondá Poncius sötét tekintettel, ez a sors melyet Plátó jövendölt egyes igazakra, félek, hogy sújtani fogják jézust is. Ő üldözést és megvetést fog szenvedni s végül irgalmatlanul halára lesz ítélve. Mikor eljött végre az este a lefekvés ideje alig hogy lehajtám fejemet párnámra valami titokzatos erők kezdték uralni elmémet, és én láttam álmomban Jézust, úgy amiképpen Salomé beszélte nekem az ő istenét. Orcája nagy dicsőségben fénylett miképpen a nap. A kérubok szárnya felett láttám repülni, a lángok melyek az ő akaratát cselekszik, megállanak a felhők felett, úgy véltem, hogy megítéli az ő hatalmas erejével a népeket melyek mind elébe, gyűltek össze. Oh micsoda álom vagy kijelentés. Mikor virradni kezdett s a reggeli fény arany fénnyel  súgárzot a templom tornyán, megdöbbent szívvel gyorsan felkelek, és gondolkodni kezdtem álmom felett. A nyitott ablakhoz ültem, hogy friss levegőt vennék. Egyszeribe arra lettam figyelmes, hogy a város közeléből valami zaj és kiabálás hallanék mely minden percben, erőssebben hallatszott, kiáltások átkozódások sírással egyben melyek félelmetesek voltak, mint a viharzó tenger. Nagy félelemmel halgatám, melyek mind közelebb jutottak füleimhez. Figyelemmel halgatózék tovább szívem megdöbbenésében mely nagyon vert, és homlokomat hideg veríték borította el. Nem sok idő múlva az a nagy zaj mind jobban közeledni kezdett, míg a lépcső, amely palotánkhoz vezet ropogni kezdett ama nagy sokaság miatt. Gondolataim mélyen belemerülve ama következmények felől melyeket nem vártam mely igen borzasztónak látszott. Hirtelen felkaptam fiamat egy takaróval bétakarám, és férjemhez siettem. Mikor a belső ajtóhoz értem, mely az ítélő szobába vezet, a nagy zaj miatt nem mertem bemenni, hanem csak beleskelődtem a bársony függöny hasadékán. Mily kiváló megfigyelés Fulvia. Pilátus ülve az ő trónusán, mely elefántcsontból vala, ülve teljes dicsőséggel melyet Róma körülveszi az ő képviselőit. Az ő megjelenésében félelem egyáltalán nem mutatva, mint beképzelt hatalmas. De én mégis tudtam olvasni az ő arcáról borzasztó nyugtalanságát. Előtte álla Jézus, kezeivel megkötözve és megkínozva, arca véres volt, de lélek jelenléte nyugodt. Az ő arcán nem lehettet semmi féle büszkeséget vagy félelmet látni.  Ő teljesen nyugodt volt, mint egy bárány, mint egy ártatlan. Az ő csöndes szelídsége engem bámulattal töltött el, félelemmel és rettegéssel, mivel füleimmel hallám és láttám az éjjeli álmot. Kint álla a sokaság tele haraggal megveszett gyűlölettel, farizeusok, léviták gőgös tekintettel. Egyes farizeusoknál látni lehetett kis táblácskákat egy-egy felirattal a törvényükből, amelyet homlokukon viseltek. Mindezek az arcok csak főttek a gyűlölettől. Úgy képzeltem arcvonásukból, mintha az összes démonok az egész világból bennük lenne ma. Miután Pilátus egy jel által csendet intett a népnek, megkérdezte őket. Mit akartok tőlem?  Mi a halálát akarjuk a názáreti Jézusnak monda egy a papok közül az egész nevében. Heródes hozzád küldte, hogy te ítéld meg és jelentsd ki halállát - Mivel vádoljátok őt?  Miből áll az ő ítélete vagy az ő nagy bűne, mely halálra méltó volna? E kérdések után újból elkezdett a nép ordítani, hogy ő azt mondta: rontsuk le a templomot, ő a zsidók királyának, Isten fiának mondta magát. Szavaival megbántotta az Ároni papságot, kiáltották a léviták. Feszítsd meg, kiáltotta a nép! E kiáltásoknak visszhangja mintha most is a füleimben csengene melyet nem, tudok feledni, és ama igaz ártatlan áldozat mely örökké lebeg a szemem előtt. Pilátus ismét Jézushoz fordulván: kérdi tőle: te vagy hát a zsidók királya? - Te mondád felele Jézus. Te vagy hát a Krisztus az Istennek fia? Kérdé újból Pilátus: de Jézus erre nem felele semmit. A zsidó sokaság újból kezdte ordítani, mint valami éhes tigris: Feszisd meg, feszisd meg! Pilátus ismét csendet intett a népnek és mondá nekik; én nem találok semmi bűnt ez emberben, és szabadon fogom bocsátani. Nem, nem, ordították tovább; Add ki nekünk, mert neki meg kell halnia a kereszten. Nem bírtam tovább hallgatni, előhívtam egyet a szolgáim közül és beküldtem férjemhez izenvén, hogy én valamit beszélni akarok vele. Pilátus azonnal ki is jőve hozzám késedelem nélkül: akkor én lábaihoz esve mondám neki; -kérlek arra, ami az életbe a legdrágább neked, hogy ne avatkozz bele, ne légy részese ez igaznak vérontásában. Aki ama láthatatlan igaz Istenhez hasonló, mert én sokat szenvedtem miatta éjjeli látomásban. Láttam álomban, hogy körül vala véve Istennek dicsőségével járván a szelek és a vizek felett. Mintha mind a népek előtte állanak ítéletre készen, és mintha e szerencsétlen mai háborgó népet láttam volna előtte reszketve állni, hogy meg ítélje őket. Őrizkedj Poncius, ne emeld fel ellene hatalmas kezedet, mert híd el, hogy ez igaznak minden csepp vére örökre megpecsételi a te kárhoztatásodat. Mindaz, ami most történik, engem is megborzaszt felelé Pilátus. De mint tehetnék én? A római testőrségem, erőm nagyon kevés a felháborodott tengernyi sok néppel, melyben úgy vélem, hogy e mai napon az összes démonok leköltöztek, és bennük lakoznak. Szerencsétlenség fenyeget bennünket a mai napon. Nyugodj meg Klaudia, eredj a gyermekkel a kertben, a te szemed nincsen arra teremtve, hogy végig nézd e véres borzadalmat. E szavak után ő eltávozott, én ismét magamra maradván csüggedtségben és mély gyászban. Jézus még mindig a csúfolók és a kínzók céltáblája, mind nagyobban és erőssebben a brutális nép és katonaság ítéletre kényszeriti, és a szenvedélyüket mind jobban felgyujtá a Jézus végtelen szelídsége és nyugodsága. Mikor Pilátus újból hozzájuk fordult a sokaság ismét orditá és sikolt: halálravele, halálra vele!. Az ősi szokások szerint minden húsvéti ünnepen egy elitélt foglyot szoktak szabadon bocsátani, megkegyelmezés és jótétemény jeléül. Ez alkalommal Pilátus felszólalt, azzal a reménnyel, hogy Jézust szabadon bocsássa, ismét csendet intett a népnek és kérdé tőlük: - Kit bocsássak el nektek az ünnepre, Jézust vagy Barabást? Bocsásd el nekünk Barabást! -kiáltotta a sokaság. Ez a Barabás pedig egy gyilkos és lázadó volt melyet ismert az egész Jeruzsálem. Pilátus újból kérdé: de hát akkor mit tegyek a názáreti Jézussal? - Feszítsd meg! – kiáltotta a nép. De mi rosszat cselekedet ő? De ezek még erősebben kiáltották: Legyen megfeszítve! Erre Pilátus csüggedten lehajtotta a fejét, a sokaság lelkesedése mind jobban nőtt. Pilátus úgy érezte, hogy az ő hatósága, a római hatóság mely most veszélyben van, és neki ezt védeni kell. Neki Jeruzsálemben csak nagyon kevés katonája volt, csak éppen az ő kevés testőrsége. A többi katonából nagyon kevesen tettek esküt, ami sas jelvényű zászlónk alatt. A zavar és a háborgás a városban minden pillanatban nőtt, soha  nem láttak szemeim ilyen nagy zűrzavart ekkora felháborodást. Sehol a városban nem lehetett látni egy csendes és nyugodt személyt. Mindenki mintha eszét vesztette volna úgy rohant le és fel. Csak egyedül az áldozat arcán lehetett látni teljes nyugodságot, sem, kínzás sem gúnyolódás melyet űztek belőle, sem a haláltól való félelem nem nyuktalanitotta. Azok a szemek melyek életet adtak a Jairus leányának, leírhatatlan békességgel és szeretettel tekintettek az őtet kínozókra. Úgy véltem, hogy az ő lelkének fohásza leszáll a láthatatlan trónushoz, mint tiszta égő áldozat. Pilátus felála székéről, az ő arcáról lehetett olvasni a kétséget és a halál irtózatát. Megmosta kezét és mondá: Én ártatlan vagyok ez igaznak vérétől. Az ő vére mirajtuk és a mi fiainkon legyen, ordította a szerencsétlen nép, amely mind jobban tódult Jézus közelébe. Akkor a kivégző hóhérok megragadták Jézust. Elkísértem szemeimmel az áldozatot, melyet elvittek a kivégző helyre, akkor az én szemeim megsötétedtek, s úgy éreztem, mintha az én életem el érte volna a végét. Egy az én szolgáim közül felsegített és elkísért az ablakhoz mely nyitva volt, ahonnan az udvarra lehetett látni. Kissé kihajoltam az ablakon, láttam a vércseppeket. itt verték meg ostorral a názáretit. Két szolgálóm is mondá hogyan űztek a katonák csúfságot belőle mondván neki: Zsidók királya és arcúl csapdosták. Most adá ki lelkét mondá egy harmadik szolgám. Mindezek a szavak áttörték szívemet, mint valami éles tőr. Minden törvénytelenség melynek híre egymás után jöve füleimben, úgy éreztem, hogy a mai szerencsétlen napnak az eseményei természet feletti események. Úgy éreztem és figyeltem, mintha az ég is nagy gyászba borult volna az én szívemmel egybe. Irtózatos nagy sötét felhők borították be az eget az egész város felett, és erős villámlások és menydörgések keletkeztek. Végre a felháborodott lecsendesedett: Az egész város olyan csendes lett, mintha valami nagy gondba eset volna, mintha a halál nagy fekete szárnyát kiterjesztette volna a város felett. Leirhatattlan irtózat fogott el, mikor az egész figyelmem egy pont felé irányult gyermekemet magamhoz szorítva, valamit vártam de nem tudtam mit. Úgy hat óra felé besötétedett az egész felettünk és egy nagy földrengés állott elő, azt hitte az ember, hogy eljött a vég. A földre estem, de abban a pillanatban belépet egy szolgám mely zsidó származásu volt, az ő arca is nagyon sápadt volt és megijedve rémülten kilátta: eljött az utolsó idő! Isten ezt csodák, által jelenti. A templom kárpitja ketté hasada fentről egész le, jaj a szent hajléknak! Azt mondják, hogy egyes sírok megnyitlak a földrengés által, és egyes próféták tetemei látszódtak, kik a templomba, megölettek, Jeremiástól Zakariásig, kik hirdették Sion bukását. E halottak látása Isten haragját hirdetik, ez a Mindenhatónak büntetése, mely a mai napon van rajtunk, mint egy megemésztő tűz. Mikor hallám e szavakat úgy éreztem, mintha elvesztettem volna eszméletemet. Nagy nehezen felemelkedek, de lábaimat alig vonszolva magam után kimentem a lépcsőre hol éppen találkoztam a századossal, aki részt vett a Jézus kínzásában és megfeszítésében, mint parancsnok. Ő nagyon bátor és edzet vitéz volt mindig, ki már sok harcban részt vett. Soha nem volt olyan bátor szív senkiben, mint ebben az emberben. De most ezekben a percekben nagy félelem vett rajta erőt. Hirtelen megakarám kérdezni a történtek felől, de ő szóba sem állott velem. Elhaladva előttem csak annyit mondott, akit mi megfeszítettünk valóban Isten fia volt. E szavakat tovább menve folyton ismételi. Ezután bemennék a terembe ott vala Poncius tenyerébe takará tekintetét nagy gondok közt. Az én beléptem után felemelé fejét és reménytelen elkeseredéssel mondá: Óh, Klaudia vajon miért nem tudtam hallgatni a szavadra? Az én szomorú és sötét szívem soha sem fog többé békét és vigaszt látni. Vajon miért nem tudtam megvédeni a bölcs embert az én életemmel: Nem mertem felelni neki, nem tudtam kitalálni szavakat, mellyel megvigasztalni tudnám, és hogy elterelhetném ama szerencsétlenségből, amely örökre megpecsételte, ami nevünket. Egy szer csak megjelent előttünk egy öreg rendű ember, aki térdre borulva férjem előtt mondá sírva; én Arimáthiából való József vagyok, és azért jöttem, hogy engedtessék, meg hogy a Jézus holttestét levehessem a kersztfáról és eltemessem saját síromba. Eredj, vedd és temesd el, felel Pilátus. Miután kiméne az öregember, kinéztem, utána s láttam, hogy a kapunál egy pár síró asszony várta és együtt elmennének. Így lett vége a rettenetes napnak. Jézus el lett temetve egy új sírba, amely kősziklába volt vágva, és a sir szájához egy követ hengerítettek és a sir elé őrséget alítottak. De, oh Fulvia – mi történt harmadnapon! Ő feltámada és dicsősséggel és győzelemmel körülvéve megjelent a város felett. Betejesedett mit ő előre hirdetett, és így győzedelmes lett a halál felett. Megjelent azután az ő apostolainak és többi barátainak. Ekképpen tettek bizonyságot felőle az ő apostolai, megpecsételve bizonságaikat saját életükkel és vérükkel. Így vitték el az ő nevét királyok, helytartók és különféle törvényszékek elé. Még egy erősebb bizonyság, az hogy e hirdetést, ezt a tanítást valami halászokra bízta. E hirdetés szélesedik és terjed az egész birodalomban. Ez írástudatlanok egyből híressé lettek az ők erőteljes és édes szavaik által, és az új hit így terjed napról napra. Ezek után az én férjemnek napról napra mind rosszabbul kezdett menni a sorsa. Az ő igazságtalan eljárásáért hibáztatva lett a Szenátustól és Tibériusz császártól, aki maga is telve volt haraggal a zsidók ellen. S így Pilátus élete ezen túl, szomorú lett. Salomé és Szemida e napok után félelemmel tekintettek rám. Ők most egy üldözőnek feleségét látták bennem, mely nagy botrány volt részűkre, mert ők ez uruknak kővetői lettek, ki vissza adá leányát anyjának a halálból. Eddigi barátságunk és bátorságunk helyett én azután bizalmatlanságot és kétséget láttam bennük mely, arra vitte őket, hogy bánatos arcuk reszkessen mikor reám, tekintenek. Úgy hogy látogatásomat be kellett szüntessem. Ezen túl megint egyedüliségben töltöttem napjaimat. A napokat arra használtam fel, hogy olvasgatni és kutatni kezdtem ama erkölcsi tanításokat, melyet Jézus hirdetett mely tanokból Salomé adott volt nekem, mostanig őriztem és tartogattam. Ó, kedves barátnőm mi csekély és hiábavaló a mi napjaink bölcsessége ahhoz a tudományhoz és bölcsességhez képest, melyet egyedül Isten adott Jézus által itt e földön. Óh mily mélyek és bölcsek ama szavak, amit ő hirdetett. Mily békét és jóságot sugallnak e szavak most az én szívemnek. Egyedüli vigasztalásom és örömöm az, hogy ezeket gyakran olvashatom. Egy pár hónap elteltével Ponciust leváltották szolgálatából, s vissza kellet, térjünk Európába hol városról-városra zarándokoltunk. Ő magában hordozá az egész birodalomban elkeserítő megaláztatását mely kinozá lelkét. Vele én is elmentem, de ezután milyen volt, ami életünk együtt? A családi összeköttetés már nem volt meg közöttünk. Ő az én szeméjemben látta mindig azt az élő tanút mely az ő halálos bűncselekményére emlékezteti. Én pedig hasonlóan láttam benne ama szerencsétlen képét, aki véres kereszthalára ítélte az igazat. Bennem már nics meg az a merészség hogy az ő arcára tekintsek. Az ő beszédének zengése, az a hang, amely kimondta az ítéletet, mardossa és szúrja az én szivemet. Egy időben aztán óhajtottam beszélni neki az igaz hitről és a bűnből való megtérésről. De sohasem felejtem el azt a vad tekintetét mellyel reám, tekinttet és az ő szavait melyek tele voltak reménytelenséggel. Nem sok idő múlva az én gyermekem meghalt az én ölemben, de én egy cseppet sem sírtam, mert szerencsésen járt. Ő meghalt és boldog, mert megszabadult attól az átkozott bűntől, mely minket kisér. Ő lerakta hátáról azt a rosz hírnevet mely az apja nevét, viseli. A szerencsétlenség kisér most már minden felől bennünket, már csak abból kifolyólag is, hogy a keresztyények terjednek minden felé. Még itt e vad otthonban is, ahol annyi kérelem után adtak nekünk helyet, itt a tenger mellett és a sziklák között, mindenüt lehet, hallani s emlegetik férjem nevét azok által, akik küldve lettek s jártak, hogy prédikálják és hirdessék Jézust, a krisztust és az ő tanításait, mely tanokból azt is lehet hallani, hogy írva van:”Mefeszittetett Poncius parancsára.

Ilyen felirattal: ”Passus este sub Patiu Pilat!” Borzasztó hírnév, mely ezután örök századokon fog említtetni az egész világon. Bocsáss meg Fulvia! Sírjál te is velem együtt és ne felejsd el, hogy segítsen meg az az igaz Isten, amaz igazán ítélő, és adjon neked örök boldogságot, melyet mi egymásnak kívánunk.

             Bocsáss meg!!!

                                                        Megfigyelés

Pilátus feleségének eme levele egy nagyobb fényt nyújt nekünk azon eseményekre nézve mely a názáreti Jézus halállával és feltámadásával kapcsolatosak. Mely még jobban megerősíti az evangéliumban való hitünket, mely ezen eseméneket bizonyítják. E levelet csakis azért tartjuk érdemesnek megőrizni, mivel ő a legközelebbi, aki kapcsolatban volt férjével, Pilátussal, aki fő okozója és eszköze volt a Jézus halállának.     

 

Oldal: Poncius Pilátus és felesége levele
Magyar Bibliakutatók Egyesülete - © 2008 - 2024 - bibliatanulok.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat